A terv az volt, hogy délelőtt letudjuk a majmokat, majd délután busszal indulunk is tovább Kota Kinabalu, de a nap végére nem, hogy az út nem jött össze, de majdhogynem keresőcsapatot kellett indítani utánunk, de csak szép sorjában…
Tehát reggel felkeltünk, nem kellett most hajnalban kelni, így végre aludhattunk több, mint 8 órát. Kaptunk reggelit majd, átsétáltunk az orángután rezervátumban, hisz a szállásunk is a dzsungelben volt. Nem akarok kertelni, de a rezervátum sajnos egy nagy kaki volt, legalábbis amit a belépőért adtak. Ha az ember ott maradt még sétálgatni és nézelődni, akkor történhettek érdekes dolgok.
Belépésnél elvettek tőlünk mindent, egy korty víz nem maradhatott nálunk, ami miatt nagyon mérgesek voltunk rájuk és szidtuk is őket rendesen, a dolgozók viselkedése és az egész működés egyáltalán nem túristabarát, elég rossz véleménnyel vagyok emiatt róluk, a malájokat nem igazán szerettem meg.
A fizetett program annyi volt, hogy egy emelvényre kitettek egy orángutánt és banánt tömött magába, ami elég gagyi volt. Mérgünkben elkezdtünk sétálgatni a parkban, úgy gondolván, hogy nem lehet túl nagy baj és nem tudunk eltévedni, de hát nem így lett.
Végül mikor meguntuk elkezdtük követni a „reception” feliratot, hisz lebeszélt buszunk volt 12.30-kor. Godolván, hogy jó felé haladunk először nem izgultunk, de a táj egyre vadregényesebb lett, egyre mélyebben és mélyebben haladtunk be az igazi borneói esőerdő belsejében. Mindenféle felszerelés, gondolok itt cipőre, csak egy papucs vagy szandi volt rajtunk és egyetlen korty víz nélkül. Na meg persze telefon…
Az egyik kanyar után, egyszer csak egy orángután termett előttem, a maga igazi valójában. Hirtelen az ember nem is tudta mit tegyen, mikor megindult felé, úgy döntöttem nem mozdulok, meglátjuk mi lesz. Odajött hozzánk és megérintett minket, nagyon érdekes és aranyos és lenyűgöző volt, de nem szabadott elfelejteni, hogy mégis csak egy vadállattal van dolgunk. Ez be is bizonyosodott, ha olyat tettünk, ami nem tetszett neki, követett minket. Volt velünk egy lengyel csapat és az egyikük kameráját le akarta nyúlni, amit persze nem engedett, egyből elő is jött belőle az ősi állatösztön, hogy helyre tegye a rangsort, a csávót megpróbálta elkapni, amikor nem sikerült, kiközösítette, nem engedte meg, hogy újra csatlakozzon a csapatunkhoz. Hihetetlen élmény volt, egy perc alatt ő lett a csoport alfa hímje. Lassan megindultunk és ő is jött velünk, mint egy igazi csoport, olyan szürreális volt az egész helyzet, hogy a borneói esőerdő közepén egy orángutánnal egy csoportban sétálunk.
Követtük tovább a „receptcion” feliratot, mivel azon hitbe voltunk, hogy a kijárat felé haladtunk, csak megyünk egy nagy kört, ezért a lépteinket is megszaporítottuk. Egyre szomjasabbak lettünk és egyre melegebb is lett. A környezet is egyre inkább hasonlított a filmekben látottakhoz, és nem csak kinézetre az első pióca után a lányok sikítozva ugráltak, de az idő elteltével már rutinosan tépkedtünk magunkról őket, időben észre kellett venni, mert ha már rendesen beléd harapott és elkezdte szívni a véred elég nehéz volt leszedni.
Szóval így bandukoltunk kilencen a dzsungelben, lassan a lengyelek is elkezdtek kérdezősködni, hogy tudjuk-e hol járunk, mire a válasz az volt nem, csak a feliratot követjük, amin az előbb az állt, hogy még 3km.
Sajnos kezdtünk egyre biztosabbak lenni benne,hogy nem jó fele megyünk immáron több mint két órája. Itthoni túrázások alkalmával egy óra alatt 4-5km-et tudunk megtenni, itt a papucsok a növényzet, a terepviszonyok, a nagy meleg és páratartalom miatt sokkal lassabban tudtunk haladni és sokkal jobban is fáradtunk, és kezdet vészes lenni a vízhiány.
Egyik domb után, egyszer csak feltűnt előttünk egy elhagyatott kis üdülőfalu a dzsungel közepén. Megörültünk elkezdtünk embereket keresni hátha találunk valakit, aki tud segíteni nekünk, de üres volt minden. A wc-ben volt szappan és wc papír is és ágyak a szobában, de minden üres volt.
Nem volt választásunk, nem volt víz sem telefon (a telefonokat is elvették tőlünk belépéskor), így mentünk tovább a „reception” felé, találtunk egy eldőlt táblát amin „500m” állt, nagyon megörültünk ismét, hogy végre kapunk vizet, néha már-már az ájulás határán voltam a vízveszteségtől, szédültem, migrénes fejfájásom és hányingerem is volt.
Kiértünk egy mangróve mocsárba, ahol találtunk pár házat, elkezdtünk hellózni és egy hang válaszolt, abban a percben ez a megváltást jelentette, de nem sokáig. Egy leírhatatlan ürge fogadott minket egy igazi magának való dszungellakó, aki félévente egyszer lát embert, fehéret meg tízévente.
Nagy nehezen kiderült, hogy ezt a helyet hívják „reception”-nak!! Ekkor esett le mindenkinek az álla, ki az az állat, aki a dzsungel kellős közepén álló háznak azt a nevet adja, hogy recepció. Még egy ilyen hely nincs a világon. Persze ott nem ezt éreztem, ha még egyszer vissza kell menni azon az úton, ami jöttünk, víz nélkül nem bírjuk ki.
Sajnos az emberünk nem tudott angolul, nagy nehezen elmutogattuk mit akarunk mire mutatta csak arra lehet menni amerre jöttünk, ez volt a mélypont, mert palackozott vize nem volt, az ottani mocsaras csapi vizet meg senki sem merte bevállalni.
Össze kellett szedni magunkat, mert feladni nem lehetett, ha nem megyünk nem jön értünk senki, ránk sötétedik az erdőben és az nem lenne jó. Összeszedtük az utolsó tartalékokat és elindultunk vissza, már nem beszélgettünk nem vicceltünk, csak néztünk magunk elé és mentünk, ahogy tudtunk, téptük a piócákat és csak mentünk. Nekem még a papucsom is elszakadt, így mezítláb kellett menetelnem két órát. A maga módján ez is érdekes volt, érezni a talajt a talpad alatt, de féltem, hogy bele lépek valami csúnya csípős állatba.
Vissza két óra alatt visszaértünk, nem tudom mi hajtott minket az egész csoport teljesen a végét járta, mindenki csak szédelgett, de ment, ahogy bírt.
A történet elejéhez még az is hozzá tartozik, hogy heten voltunk mi együtt, de a dzsungelbe csak 5-en mentünk el errefelé, így akik kint maradtak már nagyon izgultak miattunk, mivel már öt óra késében voltunk a megbeszélt időtől, már kerestetni akartak minket.
Amikor végre kiértünk az hihetetlen megkönnyebbülés volt, tudtuk,hogy ha visszagondolunk ez is nagy élmény lesz, mert mindenki biztonságban megúszta, de akkor ez nem számított, csak annyi hogy valaki adjon egy üveg ásványvizet. Nem csak én ill. mi, de a lengyelek is az összeesés küszöbén voltak, nem mentünk nagyon sokat, összvissz 10km-et kb. 5 óra alatt, de mindezt 95-98% páratartalomban és közel 40 fokban. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen kemény tud lenni.
Miután kiértünk leütünk és csak ittuk a vizet, éreztem, ahogy árad a testemben, mindenem bizsergett.
Mindenki örült, hogy rendben megérkeztünk és büszkék is voltunk magunkra, hogy meg tudtuk csinálni.
Mivel a buszunkat lekéstük, így még egy éjszakát kellett maradnunk a szálláson, de az este hátralevő részét csak beszélgetéssel és pihenéssel töltöttük. Kitaláltuk hova is menjünk másnap, ami szerencsére igen jó választásnak bizonyult.
A napot végül élményekkel gazdagon zártuk, megdolgoztunk a belépőnk áráért és egy hamisítatlan dzsungeltúrában volt részünk, ennél valóságosabb nem is lehetett volna.
